A cikksorozatunk előző részeiben megtudhattuk, hogy mik azok a talajművelési lehetőségek, amelyekkel a legtöbbet tehetünk a talajaink nedvességmegőrzése érdekében. Jelenlegi írásunkkal pedig szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét azokra az egyéb, talajművelésen kívüli lehetőségekre, amelyekkel közvetve és közvetlenül is sokat tehetünk annak érdekében, hogy a termesztett növényeink jobban átvészelhessék az aszályosabb, csapadékszegényebb időszakokat. A talajművelésen kívüli lehetőségek közé soroljuk a megfelelő fajta- és tőszám megválasztását, a betartott vetésváltást és a vidékünkön oly régóta elfeledett vízgazdálkodást is.
Megfelelő fajta és tőszám (vetési sűrűség) megválasztása. Ha a szántóföldi növénytermesztésben az egyes növényfajokat az alapján hasonlítjuk össze, hogy az aszályos és a csapadékkal részben vagy jól ellátott években miként változik a termésátlagunk, akkor megállapíthatjuk, hogy leginkább a kukoricánál kell a legnagyobb termésveszteséggel számolnunk. Ez azért van így, mert a kukorica szemtermésének képződése, a szemek telítődése a nyári hónapokra esik, amikor a vidékünkön nagy valószínűséggel köszönt be a száraz (magas átlaghőmérsékletű) időszak. Ezért manapság például egy adott kukoricafajta esetében már nem csak szárazságtűrésről, hanem hő- és szárazságtűrésről kell beszélnünk.
A hő- és szárazságtűrő kukorica fajták általában a hőmérsékletemelkedésre jellemzően a levelek párologtatásának csökkentésével („furulyázással”) reagálnak. E fajták esetében ez a „furulyázás” a kora délutáni időszakban még jól megfigyelhető, viszont estére, vagy másnap reggelre mintha mi se történt volna, a kukoricanövény visszanyeri üdeségét. Azonban ha ez az állapot sokáig tart, akkor ezek a kukorica fajták is károsodnak. A kukorica csövei kicsik, rosszul termékenyültek lesznek. Viszont kísérletek bizonyították, hogy e fajták nem csak a forró nyarakat viselték jobban, hanem a szinte elszáradtnak tűnő kukoricaállományok némi eső hatására regenerálódni kezdtek, amelyek életképességüket az átlagnál hosszabb ideig meg tudták őrizni.
A kukorica termését meghatározó tényező az állománysűrűség. A 70-es, 80-as években közel 20 ezer tővel több növényt vetettek hektáronként, bizonyítva azt, hogy a nagy terméseket csak ezekkel a tőszámokkal lehet garantálni. Ez a gyakorlat jól működött mindaddig, amíg a szántóföldeken fegyelmezett technológiával történt a tápanyag visszapótlás és a gyomirtás, és mindaddig, amíg ezeken a magas tőszámokon a termésképzéshez megvolt a szükséges csapadék. Az utóbbi években viszont az időjárás változása, az aszályos évek gyakoribbá válása az alacsonyabb tőszámok használatát kényszerítette ki a kukoricatermesztésben. Manapság az állománysűrűséget termőhelytől függően 60-70 ezer termőtőre állítják be hektáronként. Például Magyarországon, a csapadékszegényebb termőterületeken, öntözetlen körülmények között nem ritka az 50 ezer vagy az alatti tőszám beállítása hektáronként, míg az öntözött területeken 70-80 ezer tő/ha állománysűrűséggel dolgoznak.
Az aszályt előre pontosan nem lehet meghatározni, esetleg feltételezni. Ebben segíthet az a tapasztalat alapján nyugvó megállapítás, hogy ha nincs téli csapadék, az egyes hibridek ajánlott tőszámának alsó határához, ha bőségesen volt csapadék, az ajánlott tőszám felső határához közelebbi értékre érdemes beállítani a vetendő növényszámot.
Vetésváltás. Talaj-vízháztartási kutatások eredményei is alátámasztják a vetésváltás hasznosságát a talajnedvesség megőrzésével kapcsolatban. A kutatásokból leginkább szembetűnő volt, hogy a többkultúrás kukoricaállomány talajában (egyik évben őszi búza, a következőben kukorica) még a nyári, forró és kevés csapadékú időszakban is sokkal több nedvességet lehetett mérni, mint azokon a területeken, ahol évek óta csak kukorica (monokultúra) volt.
A szakszerű vetésforgó kialakítása során érdemes figyelembe vennünk termesztendő növényűnk vízigényét, vízfelhasználását, ezzel nagymértékben befolyásolhatjuk az egymás után következő növények vízellátását. Például a napraforgó, vagy cirokfélék gyökereiknek erőteljes szívó hatása által a talaj vízkészletét nagyon jól felhasználják, viszont egy száraz évjárat esetén a vetésforgóban utánuk következő növény kezdeti fejlődéséhez kevesebb nedvesség áll majd rendelkezésre.
Vízgazdálkodási rendszerek. Sajnos az elmúlt évtizedek feledésbe merítették és elhanyagolttá tették azokat a Kárpátalján is kialakított nagyon fontos vízgazdálkodási rendszereket és munkálatokat, amelyeket még a „kolhoz időkben” alakítottak ki és hagytak az utókor számára. Az idősebb korosztály még jól emlékezhet arra, hogy a 70-es, 80-as években a települések kolhozai drén (alag-) csövekkel látták el a mezőgazdaságilag művelt területeket, amelyeket vízelvezető árkokkal (kanálisokkal) vettek körbe. Ezeket az árkokat (átemelő-szivattyú állomások és zsilipek segítségével) bekapcsolták a kisebb és nagyobb folyóink vízhálózatába, melyeket folyamatosan gondoztak és tisztán tartottak.
Ezeknek a rendszereknek a funkciója kettős volt. Nagy mennyiségű víz esetén ezek a területek lecsapolhatóak voltak, míg vízhiány esetén a kanálisok felduzzasztásával, az alapcsöveken keresztül feltöltötték vízzel a kívánt területek altalaját. Ezekre a lehetőségekre manapság is nagy szüksége lenne a kárpátaljai gazdatársadalomnak.
Nagy Csaba falugazdász,
Pro Agricultura Carpatika Alapítvány
Forrás: karpatinfo.net