A növényvédelmi kezelések eredményessége nemcsak a megfelelő készítmény kiválasztásán múlik, hanem azon is, hogy azt milyen technológiával juttatjuk ki. A jó permetezés nem csupán annyit jelent, hogy a növényvédő szer eljut a kívánt területre, hanem azt is, hogy megfelelő mennyiségben, egyenletesen és biztonságosan juttatjuk ki. A permetezés sikerességét számos tényező befolyásolja, többek között a cseppméret, a haladási sebesség, a lémennyiség helyes megválasztása, valamint a munkavédelmi előírások betartása.
A cseppméret szerepe
A permetezés során kiemelt jelentőségű a megfelelő cseppméret kiválasztása. A túl apró cseppeket a szél könnyen elsodorhatja, ami nemcsak hatóanyag-veszteséget okoz, hanem a környező kultúrák károsodásának kockázatát is növeli. Ezzel szemben a túl nagy cseppek nem biztosítanak megfelelő fedettséget, így a növényvédő szer hatékonysága csökkenhet. A megfelelő cseppméretet mindig az adott kultúra, a kezelendő probléma és az időjárási körülmények figyelembevételével kell megválasztani.
A haladási sebesség jelentősége
A permetezés során nem a gyorsaság, hanem az egyenletes és alapos kijuttatás a legfontosabb. A túl nagy haladási sebesség rontja a fedettséget, és növelheti a kihagyások vagy az egyenetlen kezelés kialakulásának esélyét. A megfelelő munkasebesség lehetővé teszi, hogy a permetlé a növény minden fontos felületére eljusson, ezáltal javítva a kezelés hatékonyságát.
A célzott permetezés előnyei
Bizonyos esetekben nem szükséges a teljes növényállomány vagy a növény minden részének kezelése. Jó példa erre a csemegekukorica termesztése, ahol egyes növényvédelmi beavatkozások során elegendő lehet a cső környékének – helyi szóhasználattal a „berkének” – célzott kezelése. Az ilyen megoldások csökkenthetik a felhasznált növényvédő szer mennyiségét, ezáltal gazdaságosabbá és környezetkímélőbbé téve a védekezést. A legtöbb növényvédelmi feladatnál azonban továbbra is alapvető cél az állomány egyenletes fedettségének biztosítása.
A megfelelő lémennyiség meghatározása
A kijuttatandó permetlé mennyiségét mindig az állomány fejlettségéhez kell igazítani. A fiatal, kisebb lombfelületű növények esetében általában kevesebb permetlé is elegendő. A növények fejlődésével azonban a lombfelület növekszik, az állomány sűrűbbé válik, ezért a hatóanyag megfelelő eljuttatásához nagyobb lémennyiségre lehet szükség. Különösen fontos ez a fejlett állományok esetében, ahol a levelek belső részeinek elérése nehezebb feladat. A túl alacsony lémennyiség hiányos fedettséget eredményezhet, ami csökkenti a kezelés eredményességét.
Munkavédelem és biztonság
A növényvédő szerek használata során a biztonság kiemelt szempont. Számos készítmény egészségkárosító hatású lehet, ezért a kezelést végző személynek minden esetben be kell tartania a munkavédelmi előírásokat. A megfelelő védőruházat, a vegyszerálló kesztyű, a szemvédelem, valamint szükség esetén a légzésvédő eszköz használata elengedhetetlen. A munkavégzés után fontos az alapos kézmosás, valamint a használt ruházat és eszközök megfelelő tisztítása.
Tihor-Sárközi Mónika, az „Egán Ede” KGK JA falugazdásza, a „Pro Agricultura Carpatika” Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány munkatársa
Cikksorozatunkelőző részeiben már tisztáztuk, hogy milyen vízadagokkal kellene öntözni a növényeinket, s azt is, hogy az öntözések gyakoriságát a talaj nedvessége határozza meg, s nem a táblázati adatok. Ezzel kapcsolatban azonban a gazdák igen gyakran értetlenkednek, hogy miért van akkora különbség mind időben, mind gazdánként, de akár fóliánként is a zöldségfélék napi vízszükségletében. Ebben a cikkünkben megpróbálunk ebben a kérdésben tisztázni néhány alapvetést, eloszlatni néhány tévhitet.
A zöldségfélék által felvett víz mennyiségének 98%-a elpárolog, s csak kb. 2%-nyi épül be a növény sejtjeibe, halmozódik fel a termésben. Tehát, a növények napi vízfelvételét szinte teljes egészében az határozza meg, hogy mennyi vizet párologtat el. Fizikából tudjuk, hogy a párolgáshoz energia kell, amit a növények a napfényből nyerik. Minél erősebb a napsugárzás, annál több fényenergia éri a növényt, s annál több vizet tud elpárologtatni egy egységnyi levélfelület. Logikus az is, hogy minél nagyobb levélfelületet ér a napfény, annál több vizet párologtat el. Azonban ezek az értékek folyamatosan változnak. A kiültetett kis palántáknak még kicsi a levélfelületük is, s ahogy növekedik a növénnyel együtt a levélfelület, úgy növekedik annak arányában a napi vízigény is.
Például az uborka napi öntözővíz igénye a kiültetés hetében kb. 0,5 liter folyóméterként, majd ez a mennyiség folyamatosan növekszik, hetente kb. 0,5 liter/ folyóméterrel. A termőre forduláskor ez az érték így eléri a 3 litert folyóméterként. Ekkor a növényállomány kb. 1-1,5 méter magasságú. A napi vízigény ezután is folyamatosan növekszik, míg el nem éri a maximális, kb. 6-7 liter/folyóméter értéket. Ekkor a növényzet már felfutott a felső huzalig, maximálisan kihasználva a területre eső napsugárzást. Ezek után már hiába növekszik a lombfelület, az újabb és újabb levelek már csak árnyékolják egymást. Innentől aztán egyértelműen a napi besugárzás határozza meg a felvett víz mennyiségét. Ez az érték a nyári hónapokba, májustól augusztusig meglepően állandó, így a kifejlett lombozatú zöldségültetvények átlagos napi vízigénye sem nem nagyon változik. Ez az az időszak, amikor a gazdák számára napi rutinná válik az öntözés, minden nap ugyanakkor és ugyanannyit öntöznek. Legfeljebb borús-esős napokon hagynak ki egy-egy délutáni öntözési fordulót, vagy a nagy hőség idején iktatnak be egy-egy pótlólagosat.
Azonban augusztustól kezdve zuhan a napi besugárzás mértéke, ezzel együtt a növények vízfelvétele is. Ilyenkor szokott problémát okozni a túlöntözés. Ugyanis a besugárzási energia néhány hét alatt harmadával csökken, s ezzel együtt a növények által felvett és elpárologtatott víz mennyisége is. Ehhez párosul még a szintén drasztikusan süllyedő talajhőmérséklet is a gyökérzónában. 21 oC alatt egy foknyi talaj-hőmérséklet csökkenés átlagosan 20%-kal csökkenti a gyökérzet produktivitását. 15 oC alatt pedig a gyökérzet víz- és tápanyagfelvétele gyakorlatilag leáll. Ilyenkor a növény igyekszik életben tartani a hajtáscsúcsot, valamint kinevelni a már növekvő terméseket. Ehhez a tápanyagot és a vizet az alsó levelekből vonja ki, ilyenkor indul be az uborkatövek drasztikus felsárgulása, majd az alsó levelek leszáradása.
A tavaszi időszakban pont fordított a helyzet, a hirtelen megnövekedő vízigény lekövetése okoz sokszor gondot a fóliás zöldségtermesztőknek. Ugyanis április-május folyamán nemcsak a napi besugárzási energia növekszik meg ugrásszerűen, hanem a növények lombozata is. S mint már feljebb említettük, a napi vízigényt elsősorban e két érték szorzata határozza meg, így a napi vízigény 2-3 hét alatt a sokszorosára növekszik.
A drénvíz figyelése
Előző cikkeinkben többször hangsúlyoztuk, hogy az intenzív zöldségtermesztésben, különösen csepegtető-csöves öntözés alkalmazásakor, milyen nagy jelentősége van a drénvíznek a káros só-felhalmozódások megakadályozásában. A ládás-, vödrös- termesztés esetén viszonylag könnyű helyzetben vannak a termelők, hiszen elegendő például 2-3 vödör alá tenni műanyag tálcákat, és folyamatosan figyelemmel kísérhetjük a drénvíz kicsepegését a vödrökből, sőt pontosan meg is tudjuk mérni annak mennyiségét.
A hagyományos talajos termesztésnél viszont le kell térdelnünk, és le kell ellenőriznünk nemcsak azt, hogy a bakhát talaja kellően nedves-e, hanem azt is, hogy a bakhát alatt és mellett a talaj mennyire nedvesedett át. Ugyanis csak így győződhetünk meg arról, adunk-e elegendő öntözővizet arra is, hogy a gyökérzónából a felesleges és káros sók kimosódjanak. Gyakori hiba, hogy erről a gazdák megfeledkeznek, és csak a bakhát, pontosabban a közvetlen gyökérzóna nedvességét ellenőrzik. A tapasztalt termelők már tudják, hogy akkor adtunk elegendő vizet a növényeiknek, ha nem csak a bakhátak „barnálanak” a nedvességtől, hanem a művelő utak is közöttük.
Természetesen ehhez az kell, hogy a talaj megfelelő, morzsalékos szerkezetű legyen. Például, ha túl „poros”-ra sikerült frezázni, akkor nehezen engedi át a vizet, a gyökérzóna levegőtlenné, túlöntözötté válik, és nagyon nehéz elérni azt, hogy a gyökérfulladás veszélye nélkül elegendő drénvíz hagyja el a gyökérzónát. Ha pedig túl rögös, „macskaszaros” lett, mert még a túl nyers talajt próbáltuk megmunkálni, akkor pedig azzal kell küzdenünk, hogy az öntözővíz ne csak leszaladjon a rögök között, hanem kellő szélességben nedvesítse át a bakhátakat.
Az izolált bakhátas termesztési technológia esetében (amit „iszapos termesztés” néven emlegetnek a gazdák) a leggyakoribb hiba az, hogy nem biztosított a drénvíz szabad, akadály nélküli kifolyása a bakhátak alól. Nagyon sok esetben bakhátak alatt kissé besüpped az altalaj, így a leterített fóliaréteg tulajdonképpen egy hosszú teknővé válik. Ilyen esetben vészmegoldásként már csak a leterített fólia kilyuggatását tudjuk ajánlani, felvállalva a fertőzések behatolásának veszélyét a sterilnek számító bakhátakba. A helyes megoldás az lenne, ha a bakhátak alatti rész domború lenne, és a drénvíz nem gyűlne fel a sorok alatt, hanem azonnal ki tudna csorogni oldalra. De ezzel a kérdéssel egy későbbi cikkünkben fogunk részletesen foglalkozni.
Gál I., az „Egán Ede” KGK” JA falugazdásza, a „Pro Agricultura Carpatika” KMJA munkatársa
Az édesburgonya az ültetését követően (május vége – június eleje), egészen a betakarítás napjáig folyamatos törődést igényel. Ide tartozik a növények vízzel és tápanyaggal való ellátása, a növényvédelme, valamint az adott terület gyommentesen tartása is. Az év közbeni munkálatok közül ez utóbbi jelenti az egyik legnagyobb kihívást a termesztés során. Jelenlegi írásunkban az imént felsorolt, vagyis az ültetést követő időszakban elvégzendő munkálatokat fogjuk részletesebben ismertetni.
Öntözés. Az ültetést követően az első és nagyon fontos feladatunk a növények beiszapoló öntözése. Ez azért nélkülözhetetlen, mert a dugványok, palánták nem, vagy csak nagyon kevés gyökérzettel rendelkeznek, ezért a beiszapoló öntözéssel egy szorosabb növény-talaj közötti kapcsolatot tudunk létrehozni, ezzel sokkal biztosabb foganást érve el. Abban az esetben, ha már az öntözőrendszert betelepítettük, akkor a beiszapoló öntözést azzal, ha viszont nincs telepítve, akkor közvetlenül az ültetést követően locsolókannával vagy slaggal végezzük el. Az ültetést követő két-három hétben (június) intenzív öntözést igényel, de a vegetáció további szakaszában is (július–augusztus) fontos a kellő mennyiségű öntözés. Ezt elvégezhetjük szalagos csepegtetővel vagy esőztető öntözéssel is. A kellő mennyiséget azért hangsúlyoztuk ki, mert ügyelnünk kell arra, hogy ne öntözzük túl növényeinket. A batáta nem szereti a pangó vizet, és túlöntözése esetén előfordulhat, hogy raktározó gyökereit (gumóit) nem fejleszti. Augusztus végétől egészen szeptember végéig (betakarításig) már lehetőleg ne, vagy csak nagyon indokolt esetekben öntözzünk.
Az édesburgonya gondozása
Gyomirtás. Az édesburgonya vegyszeres gyomirtása kényes dolog, mert sok gyomirtószerre érzékeny, valamint egészségügyi és környezetvédelmi megfontolásból, meglátásunk szerint, nem is indokolt. Abban az esetben, ha a területünk gyommagvaktól nem túlzottan fertőzött, akkor a szezonunk folyamán 2-3 mechanikai gyomirtás (kapálás) elegendő lehet. A területünket addig kell a gyomoktól tisztán tartani, amíg a batáta lombozata be nem teríti a talaj felszínét, mert onnantól érvénybe lép a növény gyomelnyomó hatása. Szélesebb sortávolságok esetén a sorközöket géppel is megmunkálhatjuk. A mechanikai gyomirtás viszonylag könnyen kivitelezhető és a növény számára is egy jobb, levegősebb felső talajfelszínt biztosít, és alkalmat ad az esetleges fejtrágya bedolgozására.
A mechanikai gyomirtáson kívül alkalmazhatunk talajtakarást. Ebben az esetben a soroknál bakhátakat alakítunk ki és azokat fekete fóliával takarjuk. A talajtakarás egy nagyon praktikus és hasznos termesztéstechnológiai eszköz, amely néhány hátránya mellett, számos előnnyel rendelkezik: gyommentesen tartja a sorokat; védi növényeinket a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű csapadéktól; hamarabb felmelegíti a talajt; fékezi a talaj párologtatását. A feketefóliás talajtakarás egyik nagy hátránya, hogy mit is kezdjünk a már szezon végén felszedett, elhasznált fóliával. Ezt a hátrányt máris kiküszöbölhetjük a már Magyarországon is beszerezhető lebomló talajtakaró fóliával. Teljesen környezetbarát, hiszen kukoricakeményítőből készül, így betakarítás után a talajba forgatva 100%-ban lebomlik. A fóliatakarás hátrányai közt említhetjük még meg a mechanikai gyomirtás előnyeit. Nincs talajfelszín mozgatás, ezáltal levegőtlenebb, tömörödöttebb talajszerkezetet kaphatunk és a fóliatakarással fedett sorok a nyári csapadék mennyiségből nem tudnak kamatoztatni. Kivétel ez alól a fekete agroszövet. Ennek használatával szintén megakadályozhatjuk a sorok elgyomosodását, de áteresztik az esővizet, csak ennek a technológiának az alkalmazása rendkívül megemeli a kiadásainkat.
A hajtások felszakítása. Az édesburgonya ápolási munkái közé sorolják még a legyökeresedő hajtások felszakítását. Az ezzel kapcsolatos munkálatokról is megoszlanak a termelői tapasztalatok, vélemények. Az édesburgonya esetében, hasonlóan, mint a szamóca, vagy a borostyán esetében, a föld feletti vegetatív részei több méteresek is lehetnek. Ott, ahol a batáta hosszú hajtásainak nóduszai (levelek hónaljai) érintkeznek a talajjal, legyökeresednek és beindítják a gumóképződést. Ezek a fiatal gyökérgumók elvonják a tápanyagot a „főgumóktól”, gátolva azok növekedését. Ezért vannak, akik javasolják 10-14 napos rendszerességgel a hajtások mozgatását, felszakítását. A hajtások mozgatásával, emelgetésével megakadályozzuk, hogy a hosszú „inda” szerű leveles hajtások legyökeresedjenek, vagy a már legyökeresedett hajtásokat felszaggatjuk, megakadályozva ezzel a gyökérzet további fejlődését, gumóképződését. Mi magunk is ezt a technológiát alkalmazzuk és javasoljuk. Viszont akadnak olyan termelői álláspontok is, akik azt vallják, hogy minél nagyobb gyökértömeggel rendelkezik egy növény, annál több vizet és tápanyagot tud felvenni a talajból, tehát megfontolandó az ily módon legyökeresedett hajtások felszakítása. Erre az év közbeni ápolási munkálat fontosságára az önmagunk termelői tapasztalata tudja majd megadni a választ.
Tápanyag ellátás és növényvédelem. Ami az édesburgonya tápanyagigényét illeti, hasonlóan a többi gyökérzöldséghez, ez is a kálium túlsúlyos tápanyagokat részesíti előnyben. A kálium mennyiségének nagy részét a talajelőkészítéskor, míg a többit a tenyészidőszak folyamán juttatjuk a talajba. A foszfor mennyiségét az ültetéskori és az ültetést követő időszakban kell kijuttatni. Nitrogénigénye átlagon alulinak mondható, és ezt alaptrágyaként és fejtrágyaként adhatjuk a növénynek. A fejtrágyázást a tenyészidőszak folyamán a talajba bedolgozva, vagy fóliatakarásos technológia esetén csepegtető rendszeren keresztül juttathatjuk ki. Fontos elem még a magnézium, a kalcium, a bór és a cink. Ezek kijuttatása lombtrágya formájában is megoldható, akár biológiai készítményekkel is. Szervestrágyázás esetén nem szabad megfeledkeznünk a talajfertőtlenítésről, mert a szerves trágyában található kártevők nagy kárt tudnak majd okozni később a gumókban.
Növényvédelmi szempontból a védekezést egyelőre a talajlakó kártevőkre és a rágcsálókra kell összpontosítani. A batáta több ismert betegsége vidékünkön még nem jelent meg, ennek valószínű klimatikus okai vannak. Legveszélyesebbek a gumót károsító pajorok, drótférgek. Ellenük hagyományos talajfertőtlenítő szerekkel védekezhetünk, de léteznek már biológiai módszerek is, például rovarpatogén gombafajok. A Metarhiziumanisopliae, rovarokon élősködő gombafaj spóráit például több talajoltó készítmény is tartalmazza. A rágcsálók is nagy károkat tudnak okozni, főleg a narancssárga húsú fajták esetében. Ezért fontos megakadályozni e kártevők felszaporodását is.
Nagy Éva, az „Egán Ede”KGK” JA falugazdásza, a Pro Agricultura Carpatika Megyei JA munkatársa
Előző cikkünkben már eljutottunk addig, hogy az intenzív növénytermesztésben az öntözés célja az ideális talajnedvesség biztosítása mellett a káros sók kimosatása az aktív gyökérzónából. Tisztáztuk, hogy az öntözés szükségességét a talaj nedvessége határozza meg, és annak mérésére van egy jól bevált műszerünk, a markunk. A zöldségfélék többsége számára az a talajnedvesség számít optimálisnak, amelynél a markunkban összeszorított föld összeáll, egyben marad, a markunk nedves lesz tőle, viszont nem képlékeny, azaz nem préselődik ki az ujjaink között. Ennek az ideális talajnedvességi állapotnak a fenntartására különböző öntözési stratégiákat dolgoztak ki a szakemberek, amely magában foglalja az öntözési vízadagokat (azaz mennyi vizet juttatunk ki egységnyi területre, valamint, hogy milyen gyakran kell ezt megtennünk. Azonban az ördög a részletekben lakozik, sokszor csak apróságokon múlik, hogy az öntözési stratégiánk sikeres volt-e, vagy sem. Ilyen kérdés az öntözési adagok meghatározása.
A levegő korlátoz
Az öntözési vízadagok kiszámításakor elvileg abból kellene kiindulni, hogy a növényeink számára talajnedvesség milyen határok között számít optimálisnak, valamint, hogy e két szélső érték közötti különbség milyen mennyiségű víz kijuttatásával tudjuk pótolni. Ennek meghatározása elég bonyolult feladat lenne, hisz a talajban a vízkülönböző kötöttségi formában van jelen, valamint különböző szívóerő szükséges azok felvételéhez. Legkönnyebben felvehető a rögök közötti nagy pórusokban megtartott víz, valamint a rögök felszínén enyhén kötött vízréteg. Az apró kapillárisokban, valamint a rögök belsejében mélyen felszívódott víztartalékok már nehezebben felvehetők a növények számára, mivel ezek felszívásához a növények gyökereinek nagy szívóhatást kell kifejteniük. A gyökerek szívóhatása korlátozott, ezért az ilyen víztartalékok felhasználásakor már a növények kissé lankadnak, nincs meg bennük a megszokott turgor-nyomás. A talajban lévő víztartalékok harmadik fajtája a növények számára már szinte felvehetetlen, olyan erősen kötődnek a talajt alkotó anyagokhoz.
Mivel ezeknek a víztartalékoknak az aránya igen erősen függ a talaj típusától, a talaj szerkezetétől stb., ezért túl bonyolult lenne ezek alapján meghatározni az alkalmanként kijuttatandó vízmennyiség mértékét. E helyett a gyakorlatban megkerülték a kérdést, s azt kezdték el vizsgálni, hogy a növények öntözésekor mennyi levegőt kell feltétlenül hagynunk a gyökérzónában a gyökerek megfelelő működéséhez. Érdekes módon minden talajtípusra ez az érték kb. az össztérfogat mintegy negyede, azaz 25%. Ha gyökérzónában a levegő térfogata lecsökken 20% alá, akkor a gyökerek nem jutnak elegendő oxigénhez. A 30% feletti levegőarány viszont a súlyos kiszáradás jele, amikor a talaj könnyen felvehető vízkészlete már kimerült. A feladatunk az, hogy a gyökérzóna minél nagyobb térfogatában biztosítsuk, hogy e két határérték között tartsuk a talaj levegő tartalmát.
Mennyi az annyi?
Mennyi is ez például az uborka esetében? Az uborka gyökérzónájának csepegtetőcsöves öntözés esetén egy viszonylag keskeny, 25 cm széles 15 cm mély sáv, ami folyóméterenként 40 liternek felel meg. Ideális talajszerkezet és pontos időzítés esetén elvileg 40 liter x 10% = 4 liter vizet adhatnánk folyóméterként egy-egy öntözéskor. Figyelembe véve, hogy a talajszerkezet a legtöbbször sajnos nem nevezhető ideálisnak, valamint hogy az öntözéssel nem szokás megvárni az utolsó pillanatot, a ténylegesen kijuttatható öntözési adag ennek az ideális értéknek csak az egyharmada-egynegyede, azaz 1-1,3 liter folyóméterenként. Ez az érték az egysoros csepegtetőcsöves öntözésre vonatkozik. Amennyiben két csepegtető csövet használunk a növények két oldalán, az aktív gyökérzónát, ha nem is duplájára, de kb. másfélszeresére növeljük. Emiatt a kijuttatható vízadag is 1,5-2,0 liter/folyóméterre növekszik. Slangos öntözésnél, amit egyre ritkábban használunk, még nagyobb gyökérzónát, ezzel együtt még nagyobb kijuttatható vízadagot kapunk. Slangos öntözés esetén az aktív gyökérzóna további megnövelése révén ez az érték elérheti a 3-4 liter/folyóméter vízmennyiséget, ami sok esetben az uborka teljes napi vízigényét fedezi! Tehát slangos öntözésnél elegendő volt naponta egyszer, esetleg kétszer öntözni, míg csepegtető csöves öntözésesetén naponta akár 4-6 alkalommal is be kell indítani az öntözést.
Vízellátás és -kezelés
A paradicsom esetében a kijuttatható vízadagok jóval nagyobbak is lehetnek, ugyanis a paradicsom gyökerei jóval mélyebben hálózzák be a talajt. Dupla gyökérzóna térfogat pedig dupla öntözési vízadagokat jelent. Tehát megfelelő talajszerkezet és gyökérzet esetén a paradicsom öntözési vízadagja mintegy duplája az uborkáénak. Ez azt jelenti, hogy a két növény hasonló napi vízfelhasználása ellenére a paradicsomot jóval ritkábban elegendő öntözni, mint az uborkát, de jóval nagyobb vízadagokkal. Tovább növeli a különbséget a két növény öntözése között az is, hogy a paradicsom gyökérzete igen jól tudja hasznosítani a második csoportba tartozó, erősebben kötött vizet is. Ezen kívül a mélyebb rétegekbe lehatolt gyökerekhez már folyamatosan feljuthat a kapillárisokon keresztül a talaj mélyebb rétegeiből is a talajvíz, ami néha már teljesen felborítja az egész öntözési-tápoldatozási stratégiánkat.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a fentebb leírt számítás az alkalmanként kijuttatható vízadagokra vonatkozik, a naponta kijuttatandó vízmennyiség az folyamatosan változik a növény vízfelvétele, a talaj párologtatása, valamint a szükséges drén-víz mennyiség arányában.
Nem pocsékolás!
Az alkalmanként kijuttatandó vízadagok mennyiségére befolyással van még az előző cikkünkben már megemlített „sófal” vagy „sókéreg” kialakulásának jelensége. Ez a „sófal” az öntözések során átnedvesedő és a száraz talaj határán alakul ki, és ebben a zónában a só-koncentráció (EC-érték) a többszöröse a gyökerek számára elviselhető értéknél. A fizika törvényei alapján az itt felhalmozódott káros sók folyamatosan mennének visszafelé az alacsonyabb EC-értékű gyökérzónába, leperzselve a gyökereket. Ennek a káros folyamatnak a megelőzése érdekében igyekeznünk kell akkora vízadagokkal öntözni, hogy a gyökérzóna átnedvesítésén túl biztosítani tudjunk a víz kifelé történő mozgását, biztosítva a káros sók kimosódását a gyökérzónából, valamint a „sófal” behatolásának megakadályozását. És ez a vízmennyiség nem kevés! Átlagosan a növények által felvett vízmennyiségnek mintegy a fele, azaz az öntözésekkor kijuttatott teljes vízmennyiség harmada folyamatosan elhagyja a gyökérzónát. De ezt a veszteséget vállalnunk kell! Mert, ha mindig csak annyi vizet adunk, hogy a gyökérzóna átnedvesedik ugyan, de nincs ez a kifolyó víz, amit a szakirodalomban „drén”-nek neveznek, akkor a felhalmozódott káros sók leperzselik a gyökereket. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy még a délelőtt folyamán, lehetőleg minden öntözés után megfigyelhető legyen a drénvíz megjelenése. Az izolált bakhátas („iszapos”) termesztési technológiánál, vagy a vödrös termesztésnél szemmel látható a kicsurgó víz. A hagyományos talajos termesztésnél viszont kézzel kell beletúrni a földbe, és ellenőrizni, hogy milyen messzire jutott el az öntözővizünk.
A hagyományos talajos termesztésnél a drénvíz mennyiségét az alapján ítélhetjük meg, hogy mennyire nedvesítjük át az aktív gyökérzónát körülvevő talajt. Ilyenkor megvizsgáljuk a bakhátak alatti talajt, valamint azt is, hogy oldalirányban, azaz a művelő utak talaja mennyire nyirkos. Ehhez sokszor nem is kell beleásni a földbe, ugyanis a letaposott út, ha „barnállik”, szemmel láthatóan nedves, akkor elegendő drénvíz hagyja el a bakhátat oldal-irányba is.
A vödrös, ládás termesztésnél még egyszerűbb a dolgunk, hiszen itt nem csak azt tudjuk megállapítani, hogy kifolyik-e a termesztő edényekből a drén-víz, hanem a pontos mennyiségét is meg tudjuk mérni.
Gál I., az „Egán Ede” KGK” JA falugazdásza, a „Pro Agricultura Carpatika” KMJA munkatársa
A növényvédő szerek helyes adagolása és bekeverése a permetezőgépbe alapvető feltétele a hatékony és biztonságos növényvédelemnek. A nem megfelelő keverés nemcsak a hatékonyságot csökkentheti, hanem komoly károkat okozhat a növényállományban, sőt a permetezőgépben is lerakódásokat vagy eltömődéseket idézhet elő. Éppen ezért kiemelten fontos a helyes eljárás betartása minden permetezés előtt.
A permetezés megkezdése előtt célszerű előkészíteni a szükséges eszközöket, különösen a kisebb mérő- és keverőedényeket. Ezek segítségével a növényvédő szereket előzetesen feloldhatjuk vagy elkeverhetjük, mielőtt a permetezőgép tartályába juttatnánk azokat. Ez az előkészítési lépés segít abban, hogy a hatóanyagok egyenletesen oldódjanak fel, és ne alakuljanak ki csomók vagy lerakódások.
A permetezőgép feltöltése során az egyik legfontosabb szabály, hogy először a tartályt körülbelül félig töltsük fel tiszta vízzel. Ezt követően adjuk hozzá a növényvédő szereket a megfelelő sorrendben. A sorrendiség kulcsfontosságú, mivel az egyes formulációk eltérően viselkednek vízben és egymással is reakcióba léphetnek.
Általános szabályként először a poralapú készítményeket (például vízben diszpergálható granulátumokat vagy nedvesíthető porokat) kell bekeverni. Ezeknek időre van szükségük a teljes feloldódáshoz. Ezt követik a folyékony permetszerek. A keverési folyamat végén kerülnek a tartályba a lombtrágyák, valamint a nedvesítő- és tapadásfokozó szerek. Ezek az anyagok segítik a permetlé jobb megtapadását és eloszlását a növény felületén.
Permetezéskor egy permetezőtartályba lehetőleg ne keverjünk háromnál több növényvédő készítményt. Minél több szer kerül egy keverékbe, annál nagyobb az összeférhetetlenség és a hatékonyságcsökkenés kockázata. A túl sok komponens kicsapódást, perzselést okozhat, de a permetező eltömődését is előidézheti. Három készítmény együttes használata általában még biztonságosan kezelhető, ha a gyártói előírásokat betartjuk.
Amennyiben új növényvédő szert vagy új kombinációt szeretnénk alkalmazni, minden esetben ajánlott keverési próbát végezni. Ehhez egy átlátszó edényben, kis mennyiségben keverjük össze a tervezett szereket azonos arányban. A keveréket kb. 10-15 percig hagyjuk állni, és figyeljük meg az esetleges változásokat.
Normál esetben a keverék homogén marad, nem történik látható reakció. Azonban ha problémás kombinációról van szó, különféle figyelmeztető jelek jelentkezhetnek. Ilyen lehet az erőteljes pezsgés, ami kémiai reakcióra utal, vagy a szín jelentős változása, különösen, ha sötét elszíneződés jelenik meg. Szintén problémát jelezhet, ha a keverék zavarossá válik, csomósodik („megtúrósodik”), vagy ha az edény melegedni kezd.
Ezek a jelenségek arra utalnak, hogy a készítmények nem kompatibilisek egymással, és használatuk együtt nem javasolt. Ilyen esetben más kombinációt kell választani, vagy külön-külön kell kijuttatni a szereket.
A megfelelő keverési és adagolási technológia betartása nemcsak a növényvédelem hatékonyságát növeli, hanem hozzájárul a környezet védelméhez és a gazdálkodás biztonságához is.
Tihor-Sárközi Mónika, az „Egán Ede” KGK JA falugazdásza, a „Pro Agricultura Carpatika” Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány munkatársa
A trágyázás már ritkaságnak számít Kárpátalján, ami főként a falusi állattartás visszaszorulásának, illetve a könnyebb alternatívát nyújtó ásványi trágyafélék (műtrágyák) bőséges kínálatának tudható be. Igen ám, de a trágya hatása nemcsak a tápanyag-utánpótlásban nyilvánul meg, hanem fontos szerepet játszik a talajszerkezet, illetve a talajélet fenntartásában is. Trágya nélkül az intenzív termesztés a talajban hosszú távon nem kivitelezhető. Évről évre csökkenni fognak a terméseredmények, s egyre több problémával szembesülünk, ha nem tápláljuk trágyával (szerves anyaggal) a talajunkat.
Gyakorta hallhatjuk a panaszokat, hogy nincs trágya, nem lehet beszerezni, hogy megégette a palántákat, vagy hogy méregdrága, horribilis összegekbe kerül. De aki talajos intenzív zöldség- vagy gyümölcstermesztésben gondolkodik, annak trágyára lesz szüksége. S mivel napjainkban valóban ritkán lehet érett trágyát szerezni, a kockázatok és a veszélyek csökkentése érdekében meg kell tanulnunk azt helyesen kezelni, tárolni és felhasználásra előkészíteni. Ahogyan egyre többet kérnek el a trágyáért, úgy egyre többe kerül a gazdálkodónak a tudatlanság és a „féltudás”. Tehát meg kell tanulnunk helyesen bánni vele.
A trágyacsomó elhelyezése
A trágyacsomó megfelelő kezelése és elhelyezése az egyik legfontosabb, mégis sokszor elhanyagolt feladat. A helytelen tárolás nemcsak komoly környezeti terhelést jelent, hanem közvetlen gazdasági veszteséggel is jár: a rosszul tárolt trágya akár tápanyagtartalmának 30–50%-át is elveszítheti, mielőtt kijuttatjuk. Sőt, a fóliaházak közelében tárolt friss trágya nemegyszer okozott már ammóniaperzselést. Tehát nem mindegy, hogy milyen a trágya, hová öntik, hogyan tárolják.
A trágyacsomó elhelyezésekor az első és legfontosabb szempont a környezeti kockázatok minimalizálása. A trágya jelentős mennyiségű nitrogénvegyületet, foszfort és egyéb tápanyagot tartalmaz, amelyek megfelelő kezelés nélkül leszivároghatnak a talajba, bejuthatnak a felszíni és a felszín alatti vizekbe. Ezért a trágyacsomót soha nem szabad vízfolyások, tavak, kutak közelében elhelyezni.
Emellett figyelembe kell venni a domborzati viszonyokat is. Lejtős területen a trágyacsomót mindig a lejtő alsó részén helyezzük el úgy, hogy a csurgalék ne folyhasson bele közvetlenül a vízbázisba, fóliasátorba vagy ültetvénybe. Ha erre nincs lehetőség, csurgalékgyűjtő árkot vagy medencét kell kialakítani.
Amennyiben hosszú távú tárolás (két évnél tovább) a cél, a trágyacsomó alá lehetőleg kerüljön vízzáró aljzat, betonozott trágyapad vagy tömörített agyagos alap. Ez megakadályozza a nitrát és foszfor beszivárgását a talajvízbe, és megkönnyíti a gépi kezelést is.
Az elhelyezéskor ugyancsak figyelembe kell venni az uralkodó szélirányokat. A lakóépületek, szomszédos ingatlanok és közutak szél felőli oldalán a trágyacsomó kellemetlen szagterhelést okozhat – ez ugyan nem minden esetben ütközik törvénybe, de a jószomszédi viszony szempontjából mindenképpen fontos körülmény.
Nyáron az erős napsütés felgyorsítja a párolgást. Ha lehetséges, az észak vagy kelet felé néző, részben árnyékolt elhelyezés a kedvezőbb.
Vegyük figyelembe azt is, hogy a trágyacsomónak minden évszakban géppel megközelíthetőnek kell lennie. (Folytatjuk.)
Molnár Ildikó, az „Egán Ede” KGK JA falugazdásza, a „Pro Agricultura Carpatika” Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány munkatársa
Ez a kiváló tulajdonságokkal rendelkező, melegkedvelő zöldségnövény egyre ismertebb és közkedveltebb vidékünkön is. Mint az az előző írásunkból (az édesburgonya palántanevelése) is kiderült, az édesburgonyát, vagy másik nevén batátát, ellentétben a burgonyával, nem gumójáról, hanem a gumójából kinevelt hajtásairól szaporítjuk. Ezt a folyamatot már a kiültetést megelőző 10–12. hétben meg kell kezdeni. Az átteleltetett gumókat hajtatni, gyökereztetni és edzetni kell, hogy minél erősebb hajtásokat, palántákat kaphassunk.
Az édesburgonya optimális ültetési idejének a május közepétől – június közepéig tartó időszakot tekinthetjük, miután megszűnnek az éjszakai fagyok. Mivel a batáta egy kiemelkedően melegigényes növény, a huzamosabb ideig tartó hideg éjszakákat nem tolerálja. Abban az esetben, ha a májusi időjárás hűvösebb az átlagosnál, akkor az ültetést érdemesebb inkább kitolni 1–2 vagy akár 3 héttel is, mindaddig, amíg az éjszakai minimum hőmérséklet el nem éri az optimális 10–15 0C-t. Ilyenkor a növényeink intenzív gyökeresedésnek és fejlődésnek indulnak, behozva valamelyest lemaradásukat.A talaj-előkészítés nagyon meghatározó a termesztés sikerességének szempontjából. Az édesburgonya a 20–25 cm mélyen, jól megmunkált, laza szerkezetű homoktalajokat kedveli, de a középkötött, kötött talajokban is eredményesen termeszthető. A terület kiválasztásakor a jó talajszerkezeten kívül fontos szempont még, hogy árnyéktól mentes, napfénnyel ellátott terület mellett döntsünk. Ültetés előtt a talajmegmunkálással egyszerre dolgozzuk be az alaptrágyát, és ekkor fontos megejtenünk egy talajfertőtlenítést is, mert a talajban található kártevők előszeretettel fogyasztják a batáta édes gumóit, ezzel sok kárt okozva a termelőnek. A palántákat előre kijelölt (kisorolt) sorokba, vagy kiemelt ágyásokba (bakhátakba), 1 méteres sor- és 0,3 méteres tőtávolságra ültetjük. A bakhátas megoldások előnyösebbek abból a szempontból, hogy formásabb gumók fejlődnek, és könnyebb ősszel a betakarításuk. A bakhátakat takarhatjuk még fekete vagy átlátszó fóliával, ez a gyomok ellen nyújt nagy segítséget, de ebben az esetben, a nyári záporok okozta plusz csapadékmennyiségből nem tud a növényünk „profitálni”, így az év folyamán sűrűbb öntözésekre lesz szükség.Jelenleg vidékünkön 3-4 különböző fajta édesburgonya termesztésével találkozhatunk. Ezek színben, ízben, formában, lombozatban és tenyészidejükben is különböznek egymástól, de tápanyagtartalmukat tekintve minimális az eltérés közöttük. A palánták gyökerük fejlettségi szintjét tekintve különbözőek lehetnek. Ültetésükkel kapcsolatban megoszlanak a vélemények és a termelői tapasztalatok. Míg valaki a gyökér nélküli dugványokat vagy a minimális gyökérrel rendelkező palántákat részesíti előnyben, mondván, a helyben (talajban) kialakított gyökérzetek szebb, formásabb gumókat nevelnek, addig mások a gyökeres (sejttálcás) palántákra „esküsznek”, és állítják, hogy ezek a palánták hamarabb fejlődésnek indulnak, könnyebben átvészelik az ültetés utáni stresszt, és ezzel akár 3-4 héttel is lerövidülhet a növények tenyészideje. Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszokat kapjunk, saját magunknak kell kitapasztalni azt, hogy a mi éghajlati és talajadottságainkhoz mérten melyik az a technológiai változat, amelyikből a lehető legjobb minőségű és mennyiségű termést tudunk kihozni. Mindhárom fejlettségű palánták esetében elengedhetetlen az ültetés utáni beiszapoló öntözés, ezzel bebiztosítva a nagyobb mértékű foganást és a lendületes gyökérfejlődést.
Az ültetést kis területeken leggyakrabban ültetőfával (furkóval) végezzük. A palánta gyökérzeti fejlettségétől függetlenül az ültetés mélysége kb. 10-13 cm. Legalább 2-3 nódusz (levélhónalj) a földfelszín alá kerüljön, mert ezekből a hónaljakból képződnek később a gyökerek, amelyek a szezon folyamán elszíneződnek, aztán megvastagodnak, és ezekből a megvastagodott gyökerekből fejlődnek ki a batáták.
Ezt követően már nincs más dolgunk, mint az, hogy az ültetéstől, a betakarításig gyommentesen tartsuk a területünket és kellő vízmennyiséggel, valamint tápanyaggal lássuk el az édesburgonya palántáinkat. Ezekről a munkafolyamatokról a következő írásunkban fogunk beszámolni.
Nagy Éva, az „Egán Ede” KGK” J A falugazdásza, a Pro Agricultura Carpatika Megyei JA munkatársa
A tavaszi időszakban gyorsan nő, egyre nagyobb a zöldségállomány lombozata, miközben az időjárás is szeszélyesen változik: hol napokig nem látjuk a napot, hol hét ágra süt le ránk. Ilyen, gyorsan változó körülmények között nem csoda, hogy tanácstalanok a termelők, s állandóan visszatérő kérdés a gazdák részéről, hogy mekkora is aktuálisan a zöldségfélék vízigénye.
Bizonytalanok, hogy naponta hányszor, milyen vízadagokkal öntözzenek, milyen töménységű tápoldatot használjanak. A kérdés fontosságát jelzi, hogy nem csak a pillanatnyi szedés mennyisége függ tőle, hanem az állomány egészségi állapota is. Ugyanis a gyökérproblémák nagy része a helytelen öntözésből, tápoldatozásból adódik.
Ellentmondó adatok
Ha egy gazda veszi a fáradságot, s utána olvasgat, hogy mennyi is például az uborka napi vízigénye a szakirodalom szerint, eléggé meg fog lepődni. A különböző szakemberek egészen eltérő adatokkal állnak elő. Például Tóth Árpád „Az öntözés és tápoldatozás technikája” c. könyvében azt olvassuk, hogy egy kifejlett uborkatő átlagos napi vízigénye egy liter. Dr. Hodosi Sándor mérései szerint ez az érték kb. 2 – 3,5 litert tesz ki. Geissler és Balázs tanár urak adatai valahol a kettő között vannak. De ennyiféle, egymásnak ellentmondó adat láttán mit tehet a szegény termelő? Kerülje meg a kérdést és használja a saját józan paraszti logikáját.
A növények „itatása”
A parasztok már ősidők óta az állatok itatásánál azt a logikát követik, hogy a víz utánpótlását annak fogyásához igazítják. Tehát adnak egy bizonyos mennyiséget, amennyire biztosan szüksége lesz az állatoknak, aztán időnként ellenőrzik, hogy mennyi fogyott belőle. Ha már kevés maradt, akkor újra töltik az itatót. Például, a tyúkok aktuális vízfogyasztásáról halvány fogalma sincs a gazdasszonyoknak, mégis egész szépen elboldogulnak már évszázadok óta a tartásukkal. Az itatót naponta többször is ellenőrzik, s ha már fogytán van a víz benne, akkor utána töltik. De előtte még kiöblítik az itató alján felgyülemlett koszt, salakot. Ezt az elvet kell alkalmaznunk a növények öntözésénél is.
Csak hát a növények esetében az itató és az etető edény az maga a termőföld, pontosabban a gyökérközeg. Azt kell naponta többször is leellenőriznünk, hogy elegendő vizet tartalmaz-e, s ennek alapján öntözni. Nagyobb gazdaságoknál erre a célra speciális talajnedvesség-mérő műszereket alkalmaznak, míg nekünk azt kell használnunk, ami szó szerint mindig kéznél van: a saját markunkat és szemünket! Tehát nem a növényeket kell figyelni, hogy kókadoznak-e már a szárazságtól, mert ez már terméskieséshez vezet, hanem a talaj nedvességét. Olyan talaj-nedvességet kell fenntartanunk, ami optimális a növény gyökérzetének működése szempontjából. És itt nemcsak a talajban lévő víz mennyisége a fontos, hanem a levegőé is. Érdekes módon ez utóbbi az igazán mérvadó, korlátozó tényező. Ugyanis csak annyi vizet adhatunk, hogy a gyökerek meg ne fulladjanak. Ugyanis a gyökerek működéséhez oxigénre, nagyon sok oxigénre van szükség. Az alábbi ábrán jól látható, hogy milyen az ideális talaj, és mesterséges közeg szerkezete.
Az ábrán jól látható, hogy milyen az ideális talaj, és mesterséges közeg szerkezete.
A mesterséges közeg alatt nemcsak a kókuszrostos termesztést értjük, hanem a palántanevelésnél használt tőzeg-, vagy komposzt alapú magházföld keverékeket is!
Mint látjuk, a növények akkor érzik jól magukat, ha a talaj szerkezetében kb. 25%-nyi részt tesz ki a levegővel kitöltött pórusok térfogata. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha az ilyen talajból egy maréknyit felveszünk és megszorítjuk, akkor az összetapad, a tenyerünk nedves lesz tőle, de nem teljesen képlékeny, azaz az ujjaink között nem préselődik ki a képlékeny sár.
A „só-fal” vagy „só-kéreg” jelenségéről
A csepegtetőcsöves öntözés térhódításával előtérbe került az úgynevezett „só-kéreg” kialakulásának problémája, amely nagyban meghatározza az öntözések mennyiségét és módját. Ezzel a témával a későbbiekben részletesen is fogunk foglalkozni. A jelenség lényege az, hogy a csepegtetőcsöves öntözés során átnedvesített zóna határán egy nagyon erőteljes só-felhalmozódás folyik, ami a gyökerek számára áthatolhatatlan „só-kérget”, „só-falat” alkot. Ebben a zónában a só-koncentráció értéke (EC) 5-10-szer magasabb lehet, mint a normál érték. A retektermesztők már jól ismerik ennek a jelenségnek az utólagos hatását, hisz ez a felelős az állományban kialakuló só-kártételes sávokért, és ezért van szükség feltétlenül az alapos talajátmosatásra a retekvetés előtt. Azonban a só-érzékeny növényeknél, mint például az uborka, már az adott szezonban is súlyos problémákat okozhat ez a jelenség.
Gál I., az „Egán Ede” KGK” JA falugazdásza, a „Pro Agricultura Carpatika” KMJA munkatársa
A növényvédelemnek alapvető szerepe van a terméshozam és -minőség megőrzésében, a gyakorlatban mégis gyakran fordulnak elő hibák. Ezek közül az egyik leggyakoribb a helytelen dózis alkalmazása és a készítmények pontatlan használata. Az ilyen hibák nemcsak gazdasági veszteséget okozhatnak, hanem káros hatással lehetnek a növényekre és a környezetre is. Ezért elengedhetetlen, hogy a termelők ismerjék és elkerüljék a leggyakoribb növényvédelmi hibákat. Cikksorozatunkat folytatva bemutatjuk a helyes dózisok kiszámításának egy további módját. Emellett kitérünk a megfelelő mérőeszközök kiválasztására is. Célunk, hogy segítsük a pontos és hatékony növényvédelmi gyakorlat kialakítását.
Gyakran előfordul, hogy a növényvédő szerek alkalmazásánál százalékos oldatot adnak meg. A százalékos érték azt mutatja meg, hogy 100 liter vízhez hány liter vagy kilogramm készítményt kell adagolni. Például 1%-os oldat esetén 100 liter permetléhez 1 liter (vagy kg) szert adunk. Ha kisebb mennyiséggel dolgozunk, akkor arányosan csökkentjük a szermennyiséget. Nagyon fontos a pontos mérés, mert a túl magas dózis károsíthatja a növényeket, míg az alacsony dózis hatástalan lehet. Ezért mindig körültekintően kell elvégezni a számításokat és az adagolást.
Amennyiben százalékos oldatot kell készítenünk, azt az alábbi táblázat segítségével tehetjük meg:
1 dl vízhez
0,1%-os oldat
0,1 ml folyékony
vagy 0,1 g szilárd szer
1%-os oldat
1 ml folyékony
vagy 1 g szilárd szer
1 l vízhez
0,1%-os oldat
1 ml folyékony
vagy 1 g szilárd szer
1%-os oldat
10 ml folyékony
vagy 10 g szilárd szer
10 l vízhez
0,1%-os oldat
10 ml folyékony
vagy 10 g szilárd szer
1%-os oldat
100 ml folyékony
vagy 100 g szilárd szer
100 l vízhez
0,1%-os oldat
100 ml folyékony
vagy 100 g szilárd szer
1%-os oldat
1000 ml folyékony
vagy 1000 g szilárd szer
A növényvédő szerek kijuttatásánál az egyik leggyakoribb és egyben legveszélyesebb hiba a pontatlan kimérés. A helyes dózis betartása nemcsak a hatékonyság miatt fontos, hanem a növények egészsége és a környezet védelme szempontjából is. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy beszerezzünk egy megbízható, gramm pontosságú mérleget, amellyel precízen ki tudjuk mérni a szükséges mennyiségeket. Fontos, hogy ezt a mérleget kizárólag növényvédő szerek mérésére használjuk, és más célra ne alkalmazzuk.
Gyakran előfordul, hogy a gazdák kanállal, kupakkal vagy egyéb háztartási eszközökkel próbálják meg kimérni a vegyszereket, ami komoly hibákhoz vezethet. Ezek az eszközök nem biztosítanak megfelelő pontosságot, így könnyen alul- vagy túladagolás történhet. Ez nemcsak gazdasági veszteséget okozhat – hiszen sajnos olyan világban élünk, ahol a növényvédő szereket már-már aranyárban mérik –, hanem akár perzselést vagy hatástalan védekezést is eredményezhet.
A folyékony készítmények esetében szintén fontos a pontos mérés. Ilyenkor javasolt nagyobb méretű, jól skálázott fecskendők (spriccek) használata, amelyek segítségével milliliter pontossággal tudjuk kimérni az anyagot.
Ezek az eszközök könnyen kezelhetők, és jelentősen csökkentik a hibázás lehetőségét. Ráadásul a teljes szezon költségeihez viszonyítva egy grammos mérleg vagy néhány mérőfecskendő beszerzése elenyésző beruházásnak számít. A pontos mérés tehát alapfeltétele a biztonságos és eredményes növényvédelemnek.
Tihor-Sárközi Mónika, az „Egán Ede” KGK JA falugazdásza, a „Pro Agricultura Carpatika” Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány munkatársa
Az édesburgonya termesztésének egyik sajátossága, hogy (eltérően a legtöbb zöldségnövénytől) nem magról, hanem hajtáspalántákról szaporítható. Ezeket a hajtásokat „anyagumókból” neveljük, melyek tavasszal, kellő melegben és fényben bőségesen sarjadnak. A folyamat akár egy egyszerű ablakpárkányon, akár egy felszerelt palántanevelőben is elvégezhető.
Az édesburgonya termesztésének alapja az anyagumóról kinövő hajtás, amelyeket egy bizonyos hossz elérése után levágunk, meggyökereztetjük, majd kiültetjük. Ennek a szaporítási módnak az előnye, hogy az utódnövények teljesen megőrzik fajtabéli tulajdonságaikat. Az édesburgonya szaporításánál két típusú termelő szokott előfordulni. Vannak azok a kertészkedők, akik csak saját részre, néhány szál palántát szeretnének csupán előállítani, és vannak, akik termelői szinten, nagyobb mennyiségben nevelnének ki batáta szaporítóanyagot. Jelenlegi írásunkkal pedig ezt a két változatot szeretnénk ismertetni az olvasóink számára.Otthoni palántanevelés – néhány palánta az ablakban
Az anyagumók kiválasztása
Amennyiben valaki csak otthoni nevelésben (néhány szál palánta kinevelésében) gondolkodik, akkor elegendő egyetlen egészséges, sérülésmentes gumó. A batátagumó lehetőleg biogazdálkodásból vagy megbízható kertészettől származzon, mert a kereskedelmi forgalomban kapható édesburgonya legtöbbje csírásodásgátló szerrel kezelt, amely megakadályozza a hajtások kibújását.A hajtásnevelés módjai
A vizes módszernél a gumót egy pohárba vagy tálba helyezzük úgy, hogy az alsó harmada vízben álljon. Ha szükséges, akkor fogpiszkálókkal megtámaszthatjuk, hogy ne merüljön el teljesen. A poharat meleg, napfényes ablakpárkányra kell elhelyezni és a vizet lehetőleg hetes rendszerességgel cserélni.
A földes módszernél a gumót enyhén nedves, laza palántanevelő földbe félig ágyazzuk be, és szintén meleg, világos helyre helyezzük. Ennél a változatnál ügyelni kell arra, hogy a közeg ne száradjon ki teljesen, de ne is legyen túlzottan vizes. Az édesburgonya hajtásainak neveléséhez 22–28 °C közötti hőmérséklet szükséges. A legtöbb lakásban ez teljesíthető, különösen egy déli vagy keleti tájolású ablaknál. Közvetlen napfény előnyös, de az erős, szárító meleg és a huzatos helyek kerülendőek.
A hajtások levágása és gyökereztetése
Négy-hat hét alatt a gumón 15-25 centiméteres hajtások fejlődnek. Ha ezek elérték a 15–20 centiméteres hosszt és legalább négy-öt levél van rajtuk, akkor éles késsel vágjuk le őket az alap közelében. A levágott hajtásokról el kell távolítani az alsó leveleket és az így kapott „hajtásbotokat” egy pohár langyos vízbe állítjuk, amelyeket ismét meleg, fényes helyre tesszük. Hét-tíz nap alatt gyökerek jelennek meg a hajtás nóduszaiból (levélnyeleiből), és akkorra a palánta készen áll az ültetésre.
Ültetés előtti edzetés
Mivel az otthon nevelt palánta védett, meleg környezethez szokott, a kiültetés előtt hozzá kell szoktatni a szabadtéri viszonyokhoz. Az edzés során napközben néhány órára árnyékos, szélvédett helyre visszük, majd napról napra hosszabb időre és több napfényre kell kivinni. Ez az öt-hét napos folyamat eredménye javítja majd a kiültetés utáni megmaradást.
Termelői palántanevelés – nagyobb mennyiség, kontrollált körülmények között
Az anyagumó-állomány kezelése
Nagyobb léptékű termelésnél az anyagumók gondos kiválasztása és tárolása önálló feladatot jelent. Az előző évi betakarításból a legszebb, fajtaazonos, egészséges gumókat elkülönítjük, és 10–15 °C-on, jó szellőzésű, sötét helyen tároljuk tél végéig. A fagytól és a tartósan 8 °C alatti hőmérséklettől óvni kell őket, mert a hideg hatására a gumók megfáznak és tönkremennek.
A palántanevelés megkezdése előtt az anyagumókat egyenként átvizsgáljuk. A penészes, rothadó vagy elszíneződött példányokat ki kell selejtezni. Egyes termelők a gumókat ültetés előtt enyhe gombaölő oldatban rövid ideig áztatják, majd szárítás után hajtásra helyezik.
A gumók hajtatása
A palántanevelőben az anyagumókat hosszabb ládákba vagy sorba rendezett edényekbe helyezzük, amelyeket fűthető szaporító asztalokra rakjuk. A közeg, amelybe a gumókat helyezzük, általában sterilizált palántaföld és homok keveréke, esetleg perlittel lazítva, amely egyszerre biztosítja a megfelelő vízmegtartást és jó levegőzöttséget. A gumókat egymás mellé fektetve helyezzük úgy, hogy azok félig benne legyenek a közegben és ne érjenek egymáshoz.
Az optimális hajtásnevelési hőmérséklet 24–28 °C, amelyet különböző fűtési megoldásokkal (elektromos szőnyegek, vegetációs fűtések, meleg vizes hőlégbefúvók stb.) kell biztosítani. Az optimális páratartalom 60–70% körüli, mert a túl száraz levegő lassítja a hajtásnövekedést, a túl magas páratartalom viszont penészes betegségekre hajlamosít.
Pótmegvilágítás
Amennyiben a palánta nevelése már a tél végi, kora tavaszi időszakban elkezdődik, amikor is még gyenge természetes fény mellett zajlik, olyankor a mesterséges megvilágítás fontos szerepet játszik. Napi 14-16 óra fényperiódus biztosítása ajánlott, amelyhez a LED-es növénylámpák (fitolámpák) megfelelnek. A megfelelő megvilágítás nemcsak a hajtásnövekedést gyorsítja, hanem a szár vastagságát és a lombozat fejlettségét is javítja, ami közvetlenül hat a kiültetés utáni befoganásra.
A hajtások szedése és gyökereztetése
Ebben az esetben is, amikor a hajtások már elérik a 15-25 centiméteres hosszt, megkezdődik a szedés. Éles késsel vagy metszőollóval vágjuk le őket az anyagumó felszínéhez minél közelebb, ezzel ösztönözve az újabb hajtások sorozatát. Egy gondosan kezelt anyagumó az egész palántanevelési idény alatt több fordulóban adhat hajtásokat.
A leszedett hajtásokat kisebb léptékben vizes gyökereztetéssel, nagyobb léptékben közvetlenül valamilyen közegbe (perlitbe, kókuszrostba vagy homokos tőzegkeverékbe) dugványozva gyökereztetjük. Az utóbbi módszer megkerüli az átültetési stresszt, és a palánta a szubsztrátumban egyszerre gyökerezik és akklimatizálódik.
Tápanyag-ellátás
A palántanevelés első heteiben a növény saját tartalékaiból él, így tápoldatozás nem szükséges. Az ezt követő időszakban viszont (különösen, ha a palánták már saját gyökérzettel rendelkeznek) kiegyensúlyozott összetételű folyékony tápoldattal segíthető az egyenletes fejlődés a kiültetésig.
Palántanevelés alatti növényvédelem
Nagyobb palántaállomány esetén a kórokozók és kártevők megelőzése kiemelt fontosságú. A steril közeg használata, az anyagumók és a szerszámok tisztántartása, a rendszeres szellőztetés, valamint a palánták folyamatos figyelemmel kísérése mind az egészséges állomány fenntartásához vezet. A palántanevelés alatt a leggyakoribb gondot a levéltetvek (melyek ellen ragadós színcsapdákkal védekezhetünk) és a fuzáriumos betegségek (szükség esetén Trihoderma gomba alkalmazása) jelentik, amelyek megfelelő higiéniai eljárásokkal nagyrészt megelőzhetőek.
A kiültetés időzítése
Minden esetben alapvető szabály, hogy az édesburgonyát csak akkor szabad kiültetni, ha a talaj már legalább 15–18 °C-ra melegedett, és az utolsó fagyok veszélye elmúlt. Vidékünkön ez általában május közepe és június eleje közé esik. A hideg talajba kerülő palánta nem fejlődik, gyökeresedése megáll, és fogékonnyá válik a talajban élő kórokozókkal szemben. Az édesburgonya palántanevelése (legyen szó egyetlen pohár vízbe állított gumóról vagy nagy mennyiségű palánta előállításáról) ugyanazon biológiai folyamaton alapul. Megfelelő melegre, elegendő fényre és néhány hét türelemre van szükség. Az otthoni kertész számára néhány egyszerű eszköz egy napfényes ablak is elegendő, míg egy termelő számára a kontrollált hőmérséklet, a mesterséges megvilágítás és a gondos növényegészségügyi figyelem biztosítja, hogy időben, megfelelő minőségű palántákkal indulhasson a termesztési szezonnak.
Nagy Éva, az „Egán Ede”KGK” JA falugazdásza, a Pro Agricultura Carpatika Megyei JA munkatársa
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
